A víz palotái Isztambulban

admin | August 30, 2018 | Europa, Isztambul, Kategóriák, Törökország | No Comments

Az újabb kutatások szerint Isztambul helyén már ie. 8000 évvel is létezett település. Az évezredek során egyre fejlettebb szinten oldották meg a kultúrák az éltető elemhez jutást. Ennek tökélyre fejlesztése a Bizánci birodalom idején történt, aminek nyomait nyugodtan sorolhatjuk az ókor remekművek közé. Az ókori városok általában olyan területeken épültek, ahol bőven álltak rendelkezésre vízkészletek. Ám a gyorsan fejlődő városok részéről megjelent az igény, hogy vezetéken kellene elvezetni a tiszta vizet a folyóktól, forrásoktól.

Isztambul első vízvezetékrendszerét nem sokkal alapítása után kiépítették. A római korszakban épült vízvezetékek közül a két legfontosabb a Mazulkemer vízvezető és a Valens vízvezető. Ezeket arra használták, hogy a város nyugati végében lévő Halkalıból a városközpontba (Forum Tauri) vezessék a vizet. Ezután a vizet a város számos ciszternájában gyűjtötték össze, mint amilyen a híres Bazilika Ciszterna (Yerebatan), vagy a Binbirdirek (Philoxenos) ciszterna. Nagy Szulejmán szultán a híres építészt, Szinánt bízta meg a város vízellátó rendszerének javításával. Ennek köszönhetően épült meg a Kırkçeşme Vízellátó Rendszer 1555-ben. Később nagyobb patakokból is vezettek el vizet, ezekkel főképp az egyre szaporodó számú, és egyre népszerűbb szökőkutakat táplálták. A hiedelemmel ellentétben nem a rómaiak voltak az elsők a vízvezeték és csatornahálózatok kiépítésében, csak ők fejlesztették a kornak megfelelően tökélyre.

Az aquadukt vagy csatornahíd a nagyobb településekbe vagy a művelés alatt álló földekre vezette el, – akár a földfelszín alatt, akár felette – a környező, magasabban fekvő területek vizét.. A földfelszín feletti, pillér-ívezetes építmények a terep szintkülönbségeit áthidalandó pilléres boltívek sorozatából – a víz megfelelő sebességű áramlásának kedvező lejtésű – árkádsort alakítottak ki, s ennek tetején futott a vizet vezető kőcsatorna, fa-, agyag- vagy ólomcső. Néhol – különösen mélyebb völgyek vagy folyók felett – akár több emeletnyi boltívsort is kialakítottak, ebben az esetben az akvadukt valamely szintjét útként vagy hídként képezték ki. A friss ivóvíz gyors célba juttatása szempontjából ezek az építmények rendkívül hatékonynak bizonyultak: több ezer köbméternyi vizet juttatott a városokba.

A városba érkező vezetékeket egy vízgyűjtőhöz, vagy víztoronyhoz vezették, ami a város magasabb pontján feküdt. Ebből a tározóból három egymás fölött haladó csövön három kisebb elosztó medencébe folyt a víz, ezek alapján látták el a közösségi vízvételi helyeket, majd az utcákat, házakat ellátó rendszer víztározóiba vezették, ahonnan magukban a házakban is gyűjtőmedencékben (cisterna) tárolták a vizet. A gyűjtő-elosztó medencék egyszersmind a víznyomás kiegyenlítésére is szolgáltak. A rendszer több pontján alkalmaztak ülepítő medencéket is, amik a vizet mechanikai módszerekkel szűrték, tisztították. Az épületek emeleteire már nem volt elég nyomás, hogy feljuttassák a vizet, ezért vagy a lakók cipelték fel az utcai kutakból, vagy vízhordók vitték fel.

A Valens vízvezeték 368-ban készült el, Valens római császár uralkodásának idején, akiről elnevezték. A konstantinápolyi (mai Isztambul, Törökország) ősi vízvezetékek és csatornák rendszerének csupán egyik végpontja volt ez. A vízrendszer több mint 250 km hosszú, az ókor leghosszabb vízvezeték rendszere. A Valens vízvezetéket több oszmán szultán is helyreállította és még a középkori Konstantinápolynak is a legfontosabb vízvezeték rendszere volt. Megmaradt részeinek hossza 921 m, kb. 50 m-rel kisebb, mint az eredeti hossz. Az Atatürk körút az aquadukt boltívei alatt halad el.

A ciszterna sziklába vagy földbe vágott, szigetelt falú esővízgyűjtő, víztároló városok, várak alatt. A vízelvezetést biztosította, gyakran többszörös szűrőberendezéssel is ellátták. Építészeti kiképzésük változatos lehet. A római, bizánci és arab építészetben impozáns méretű csarnokká vált, melynek mennyezetét boltozat vagy síkfödém alkotta, ezt oszlopokkal támasztották alá. A legtöbbet a kora középkorban építették, de még a reneszánsz idején is épültek ciszternák, ezek technikailag voltak fejlettebbek.

A római és a bizánci korszakból fennmaradt ciszternák két fajtája is fellelhető Isztambulban, a nyitott (Hebdomon, Aetius, Aspar) és zárt (Elsüllyedt palota, Philoxenos, Şerefiye). A száraz nyarak alatt a ciszternák biztosították a városban a vízszükséglet kielégítését. Így nem túlzás, hogy az ókori várfallal körülvett város területén, akár 100-150 ilyen ciszterna került kialakításra. Ezek a ciszternák annak a 250 kilométer hosszú vízhálózatnak a részei, amely a belgrádi erdőtől indulva szállította az ivóvizet a városba.